Képeim elé

Sokat hallani, hogy a képek korában élünk. Bizonyosan sok kép vesz körül bennünket, és a képek mellet a puszta látványok is megszaporodtak. Ha kinyitjuk a szemünket, puszta látványokat látunk. A puszta látvány nem kép. A kép egy paradigma demonstrációs eszköze. A kép kijelent, megnyilvánít. A kép határos, más képektől lényege szerint elkülönbözik. A kép mindig az egyetemes háttér előtt jelenik meg, legyen az házunk fala, vagy tudatunk virtuális tere. A kép határain túl mindent lefokoz és háttérré redukál. A kép fénylik. A képre emlékezünk és elménkben őrizzük. Képkészítő vagyok. Nem tudok mit kezdeni a kép korszerűségének, a környezetbe illő esztétikusságának, divatosságának gondolatával. A kép számomra nem tetszetős, hanem elementáris. Képsorozatokat készítek.Rendkívül inspirálónak tartom azt a lehetőséget, ami egy képi ötlet képről-képre változása során bontakozik ki. Így szinte több irányból, több aspektusból, láthatunk bele abba a gondolati térbe, amely az éppen adott képi események köré szövődik. Tekintetünk képről képre ugrik, áttűnéseket, továbbfűzést és akár cáfolatokat keres és talál a képi elbeszélés láncszemei között.
Képeim kiindulópontja általában egy olyan gondolat, amelynek formai és narratív összetevői kibírják azt a repetitívitást, amit a sorozattá bővülés jelent. Az ismétlődés melankóliáját, az eltérések izgalma feszíti szét. Tehát a módszer: a motívumok vándorlása és metamorfózisa. Nyomatékosan hangsúlyozom, az esszenciális motívum gondolatból való kibontását! Ez a forrás nálam – ahonnan a kép ered – mindig gondolati és nem vizuális. Képpé, azaz vizualitássá válik, nem eredendően az. A látványvilágban megtalált szép forma nem érdekel, a kifejező forma és szín lerögzítése annál inkább. Nem kutatom a világot látványokért, amik témájául szolgálhatnak a képnek. Erős gondolatokat keresek, amelyek képként is képesek lekötöttségben tartani a szemlélő tekintetet. S az így létrehívott kép mivel csak itt van és máshol nincs – mivel nem másodlata valami másnak – létezésének teljes erejével mutatkozik meg. A kép előbbi megszemélyesítése a mondatban tudatos, mert egy kép nem úgy van, mint a hétköznapi valóság egy tárgya, hanem szinte személyszerűen hordoz valamit, cipel, emel, hajít a néző felé. A kép szándékokból csomózott dinamizmusként létezik, ami által kizökkent, eltérít, megrészegít a találkozás, ha szemtől szemben állunk. A kép nem a puszta alma, hanem a paradicsomi gyümölcs, ami úgy van a világ közepére állítva, hogy benne sűrűsödik mindaz a viszony, ami előfordulhat a világban.
Gondolataink képek, képeink a gondolataink tükröződései. Mi Tükörjárók vagyunk. A Tükörjárók a lét szélén billegő figurák, a tükör virtuális világa és világunk egyesül bennük. Szenvedők, akiket egy formájukból fakadó törvény súlyt. A tükör itt szimbóluma létezésünknek és a létezésünket behatároló lehetőségeinknek, és azon ritka pillanatainknak, amikor e határok átjárhatóvá válnak. A tükörjárók köztes lények. Nincsenek itthon a földön s már idegenek az égben. A rajtuk megjelenő univerzális törvény (szimmetria) az anyaghoz láncolja őket. Formákká gyötörten viselik a létezésüket. Képek között élek, nézem és készítem őket. Számomra a festmény és a grafika nem két parciális műfaj, hanem az éppen aktuális gondolat adekvát képi formája. Hol ezt készítek, hol meg azt. A festményben a szín erejére, intenzitására, a grafikában a maximális kontrasztra támaszkodom. Nem készítek vázlatokat. Az elém villanó új kép ötletének kibomlása általában festés közben merül fel. S a kép készítése közben hozott technikai, formai vagy színbeli döntések alternatívájaként nyeri el individualitását. Az egyik képből születik a másik.

Sorozataim a tükröződés, az emlék, a töredék, a test és a mindent látás eszméi körül kristályosodnak ki. Folyamatosan foglalkoztat a tér, mint a felület és mélység konfliktusa, és az érzékeinkkel felfogható tér mimézisének sikertelenségét álcázó térábrázolási módszereink secunda naturája. Néhány geometrikus konstrukcióm az egységes tér reneszánsz örökségét fogja faggatóra saját eszközeivel, a távolba nyíló dobozterek motívummá váló sokaságával, a szertenézés és az egyszerre látás sajátos megoldásait keresve.

Grafikáim kőnyomatok, monotípiák és alumínium karcok. A kőnyomat számomra a rajzi vonal megjelenítésére legalkalmasabb sokszorosító technika. A kő felülete már önmagában is inspirációs forrás és az, hogy érinthetjük és rajzolhatunk rá, jutalom az érzékeink számára.
Az előkészített monotípia pedig a legfestőibb grafikai technika. A grafikus itt nem valami rideg anyaggal dolgozik, mint nyomóformával, hanem a festékkel, amely kisebb ellenállást tanúsít. A legrégebbi monotípia sorozatom, A tervrajzok a múltról címet viseli. Vizuális eleinknek állít grafikai emlékműveket. A utolsó sorozat: A viharfigyelő bálványok, pedig a tavalyi nyárnak.